A halogatás egy rossz szokás. Eredménye az, hogy holnapután­ira akarjuk kitolni azt, amit már tegnapelőtt el kellett volna vé­geznünk.

Egy eredményre törő személy esetében aligha lehet veszélye­sebb és rombolóbb szokás, mint a halogatás, mert megfosztja őt a kezdeményezőerőtől. Ha egyszer elhalasztasz valamit, másodszor már könnyebb ugyanezt tenned, míg aztán a szokás annyira hatal­mába kerít, hogy hihetetlenül nehéz vele szakítani. A halogatás szo­kásának következményei sajnos összeadódnak. Gyógyításának egyetlen módja van - a cselekvés. Meg fogsz lepődni, milyen elé­gedettséget érzel, ha tétovázás nélkül belefogsz egy nem igazán vonzó feladatba, és csinálod! Egy angol miniszterelnök, Benjamin Disraeli egyszer ezt mondta: „A cselekvés nem mindig hozza meg a boldogságot, de cselekvés nélkül nincs boldogság."

A túlzott óvatosság ugyanolyan rossz, mint az óvatosság teljes hiánya. Gyanút ébreszt másokban.

Ha azt akarod, hogy mások bízzanak benned, viselkedéseddel bizalmat kell ébresztened! Ha annyira óvatos vagy, hogy sosem próbálkozol semmi újjal, ez legalább annyira rombolja a hiteledet, mintha minden óvatosságot félretéve kísérletezni kezdesz, mielőtt komolyan mérlegelnéd a következményeket. (A legtöbben az ilyen magatartást azonosítják a kiegyensúlyozott ítélőképesség hiányával.) Ügyelj azonban arra, hogy ne válj az „analízis-paralízis" áldozatává! Tanulj meg különbséget tenni a tények és a vélemények között, és gondoskodj arról, hogy döntéseid megbízható, tényszerű információkon nyugodjanak. Aztán cselekedj!